2016. június 9., csütörtök

Kidnapping

- Hé, Eren? Mit bámulsz ott annyira? - de Mikasa nem érthette ezt. - Elkésünk az iskolából, és nem illik megbámulni Apa betegeit!
Az öreg Jaeger doktornak egy különleges paciense volt.
- Semmi, megijedtem, hogy halott, mert láttam egy angyalt, de aztán rájöttem, hogy Ő maga az angyal, és csak mélyen alszik.
- Ja. Na gyere Eren!
- Pszt, ne kiabálj, felébreszted!
- Kizárt, nem? Az angyalok nem ébrednek fel csak úgy!
- Kösz Mikasa, ez ronda volt!
- Különben is, az csak egy fénycsík az arcán, semmi rendkívüli. Menjünk Eren!
- Jó ok. De várj! - Kiabálta Eren.
- Mire? - fújt a testvér.
Eren a zsebében kezdett turkálni.

Katt, szólt végre az ismerős hang. Mikasa már nagyon türelmetlen volt.

- Kifogom törölni azt a képet a mobilodról! - morgott a házból kifele menet.
- Már késő. Mindenki látni fogja a csoportban! - mosolygott Eren. - A mostani betege eddig a legkülönlegesebb!
- Attól még, nem kellene ezt is elrabolnod, Eren...
- Nem is fogom, nem tudom, Ő már elrabolt engem!
Csúsztatta vissza a zsebébe a mobilját...

2016. március 20., vasárnap

Világvége

Rivaille Heichou egyedül ült a falak megmaradt romjainak a tetején, és szemlélte a világot. Egyedül volt itt, már mindenki elment a helyről, ami majd’ egész életében az otthonát jelentette. Ketrecnek nevezett szégyene volt ez, vagy a célja, hogy felnőjön, és tartsa, a hátát ameddig kell? Ő ezt már nem tudta megmondani!
Ráncos karikákkal a szemei alatt nézte a lassan felbukó nap korongját a messzi fák mögött, a hegyek peremén szétterülő fényderengést, ahogy nyújtózik a látóhatár horizontjába, mint egy ébredő macska a dunyhák tetejébe.

Eszébe jutottak a felkelések a falvakban, az erhúlcolt gyerekek, a szülei arca--
- Minek jöttél ide szarrágó? - hallotta meg az ismerős hangot. A kalapos ledobta magát mellé, és felpöckölte a fekete fejfedő karimáját a fején, hogy jobban látszódjanak a szemei. Kenny őszülő hajszálaiba felkapaszkodott a napfény, mint a lomha borostyán az épületek falaira, és ott is ragadt. Többé el sem tűntek.
- Látnom kellett még egyszer, milyen a világvége, Kenny!
Amaz felnevetett, és erős tenyerével hátba ütötte a fiatalt.
- Mit nyavajogsz? Elértétek, hogy kiderüljön a titok. Vállaltad a felelősséget azért is, ami ez után várható volt, szaros! Ezek az emberek ilyen dolgokra nem voltak felkészülve... - a végét röhögve mondta. Levi pont a perem szélén ült. Meglóbálta az egyik, majd a másik lábát, mintha még csak egy kisgyerek lenne, aki fára mászott, hogy annak a legmagasabb ágáról, talán lássa milyen a világ az otthonán kívül. Mielőtt, elvették volna tőle a fényt, és vakságba zárták volna.
- Mit vártál a kurva életbe? Hogy ezek majd megtapsolnak? Annyi értelemmel élték az életüket, amennyit a falon belül összeszedtek, és pont! Nem kellett volna háborúznotok, csak kussolni és meghalni általunk. Sőt! Te má-ma is boldogan kajálnád a sült csirkét a barátaiddal, az oldalamon, ahogy az adva volt a szádba akkor!
- Inkább megismertem sok jó embert, és gyászolom őket az örökkévalóságig, itt ücsörögve. De a te pofád újdonság. Mi a francért jöttél hozzám? - a nap már teljesen felkelt, és az unalom palástja kezdett a vállukra nehezeid. A másik sokáig nem válaszolt, csak szívta a cigarettáját, amit érkezéskor gyújtott meg.
Teli vigyor kúszott Kenny arcára.
- Várom a mennybemeneteled, „az emberiség reménye!”? De örömmel tölt el, hogy még itt rohadsz velem a pokol tornácán!
Kurva idegesítő vagy. Gondolta Levi.
- Te mit fogsz csinálni ezután? - köpte. - Megerőszakolsz pár nőt, megölsz pár gyereket? Bár az itt léted azt jelenti, hogy nem lehettél te olyan rossz ember. - Levi kezei ökölbe szorultak a térdein.
- Nem lehettünk olyan rosszak, mint amilyennek gondoltuk magunkat, egész életünkben… - remegett a hangja.
- Hahaha, szenilis patkány vagy, ennyi idő eltelte után is! Nincsen sem rossz ember, sem jó ember! Ez a hely csak ezt bizonyítja taknyos! - beletúrt Kenny a hajába. - Én ilyen szarokat fogok majd megvédeni, mint te! - kócolta össze a fekete hajszálakat. Majdhogynem el is érzékenyült.
- Olyan szaroktól, mint én... - fejezte be.
- Hé Levi! - zengett fel Kenny, hátracsapva a tenyereit, megmerevítve a hátát, miközben lábait is kinyújtotta. Mindkettőjükön egy gyönyörűen fényes ing volt, vakító fekete nadrág, elegáns orrú cipő. Levi viselte a mindennél puhább anyagú sálját.
Kenny elkezdett gombolkozni, Levi ugyanígy utánozta, csak a sálja marad. Előbukkantak az izmos vállak, a széles derék, az erős lábak, ölük fesztelen igazsága. Tudták, hogy már nem fognak kelleni a ruhadarabok!
Hátukon a bőrszínüktől kicsit elütő tónusú hegeket viseltek, a lapockájuknál, és kisebbeket, haloványabbakat, aprókat.
- Énekelj valamit! Ha már angyal vagy, tudsz olyan buzis dolgokat, mint a hárfázás, vagy az éneklés, nem? Vagy majd dob utánam a hajad, ha a földön ragadnék, de ragyogjon ám, mint az arany! - fenekéről lendült, a kezeit, és a lábait használva. Inas, rendellenes csontok feszítették fel egyszerre csak a bőrét, és éjkék tollazat tépte ki magát a testéből, az egész olyan emberszabástalan volt. Az arányai mintha megnyúltak volna, de csak a kifeszített szárnyak miatt tűnhetett ez így. Valószínűleg Ő volt a világuk egyik leggonoszabb embere, mégis olyan tartással szelte az eget, mint a régi időkben azok a harcosok tették ugyan ezt, akik fémhuzaljaikba, és eltökéltségükbe kapaszkodva csupán, keresték a szabadságot az emberiségnek.
Levi nem szeretett ilyet csinálni, hiszen Ő vezekelni akart a tetteiért. Számára az elérhetetlen világ, a talpaival soha meg nem érintett idegen legelők, a torkát soha nem hűsítő más ízű források, és a tenger soha nem látott látványa volt a büntetés.
Nem akart elmenni innen. A fal pereme volt az Ő szégyenének örök ketrece.
Összeszorította a fogait.
- Tsh, picsába veled!
Csapta előre magát a tenyereivel. Zuhanni kezdtek a falak, a föld, amit Ő művelt éveken át, faágakból készített feszületekkel temetővé, ezek mind pörögtek, mintha egy díszes hó gömbbe zárták volna mindezt. A keresztek ferdék voltak, és csálék, de igaziak.

A férfi után lendült, hatalmasat nyelve a hírtelen mozduló levegőből. Teste görcsbe merevedett a fájdalomtól, hiszen Ő olyan ritkán tapasztaltatta meg magával ezt az érzést, nem tudta még elképzelni ezt a fajta repülést. Hiába vágyott életében arra, hogy elrepülhessen, akár egy veréb, a föld alatti városból kijuthatott, Ő ezt nem tudta úgy megtenni, ahogy a madarak születésüktől fogva, ösztönösen tudják, hogy meg kell tanulniuk! Ő nem kapott szárnyakat életében.
Beérte a férfit, és énekelt… egy dalt, amit egy barátja játszott mindig gitáron. Valamikor.
Valamikor sokkal, sokkal ez előtt.
Nem tudta hova tartanak, talán sehova. A levegő remegett Levi tollazatainak erős csapásaitól. Hosszabb fesztávúak voltak, mint a másikéi, és erőteljesebb lökésekkel küldte amaz után a heichout. Feketéllettek, annyira feketéllettek, hogy ha beesteledett volna, azt hinné bárki, Levi csak úgy önmaga repült… szárnyain még az univerzum is elkezdett volna fényleni.
Körülöttük az ég aranyban sárgállott már, majd fehér gomolygó pamacsok között úszhattak, kék nyugalomban, majd megérinthették a fényes csillagokat, és az univerzum fekete leplébe burkolózhattak…

Kenny csillagokkal kifestett, sötétkék, puha takarója alá bújt a fiának, aki mellkasának szorította a fejét, és még egy utolsót nyögött a rémálmától. Erős, és munkájától megviselt kezeivel átkarolta a kisfiút, és simogatta a fejét, és a tarkóját. Jobbján a rolex karóra hajnali kettőt mutatott, a férfi, nem rég ért haza a munkából.
Együtt alszik még a fiával.
Levi kisbaba kora óta vele élt, elvesztette a szüleit. Fekete hajszálai csak most kezdtek igazán megerősödni, arca már nagyfiús volt, és az óvodában nehezen barátkozott, mert ijesztő volt a tekintete. Aztán egy napon meghívták labdázni, és azóta mindig kézen fogva járt Isabel-el a játszótérre, és mindig noszogatja Auruot, hogy beszélgessen végre Petrával…
Ezeket mindig elmesélte Kennynek, és az ilyen álmait is. Bűnözött, és káromkodott, de mindig szerették, és nem értette ezeket az álmait. Mindig megkérdezte, rossz ember lesz-e, ha rossz dolgokat követ el, de Kenny kiröhögte, és csak leszarosozta ezeket a gondolatait.

„Nincsen sem rossz ember, sem jó ember! Ez a hely csak ezt bizonyítja!” Mondta.

2016. március 10., csütörtök

Álom

Tiszta volt, rettenetesen. Nem volt már magánál teljesen, hogy egyáltalán lássa, mennyire. Teste furcsa pózban volt. Mintha össze akarna gömbölyödni az oldalán, de elaludt közben. Meztelen bőre csillogott a fájdalom izzadtságától. Meg egy kis átmosástól. Alhasán, és kicsit lejjebb a fekete pihéken fénylett a víz. 

Nem tudta, miért van ott. Idegennek hathatott neki a tenyerem, ami segítette a hátára feküdni. Zöld szempárjaim nézték a tág fekete szembogarakat. Világos szemei most teljesen feketén hatottak. Az az miatti félelem, hogy nem tudja, hol van, és az, hogy nem tud mozogni...?
  Összevissza állt a hajam az előzőleg őrjöngésemtől. Megérintem talán... a hajszálait? Nem tudom pontosan megmondani, annyira nem vagyok magamnál a félelemtől.
- Szüksége van egy új vesére! - mondtam, hangomban a szörnyű rettegés volt a domináló. - Az enyémet fogja megkapni! Hanji-san meggyőzött azzal, hogy hamar áttesszük... - de nem tudtam befejezni. Képtelenségnek hangzott az egész, viszont más megoldás nem tűnt hatásosnak. Nem is érthetnének hozzá, így az is áldás, hogy Hanji-san játszik a lehetetlennel!  Különben Ő bármibe belemegy, amiben egy kicsit is szerepelnek az Óriások, és kísérletezhet rajtuk, még ha a Hadnagy is veszélyeztetve van.

Levi Hadnagyot hónapok óta csúnya láz gyötörte. Nem tudtuk az okát. Gyakorivá vált a hányinger, vagy a hányás is nála, az átlagoson túli kialvatlanság.
Az előző nap vesztette eszméletét. Annyira nem engedte, hogy látsszon...
  Gennyes, sietve kezelt sebei voltak az alhasán, a lábain, nyakán vörös foltok eltűnő nyomai látszottak. Amikor megtaláltam a földön, már nem lélegzett rendesen. Minden összeúszott előttem, mégis tudtam, kik tették vele!
  Mit tudtam? Tombolt az agyamban!

Megakartam fogni a kezét, hogy ne féljen, de nem mertem megtenni, és már mennem kellett.
A Hadnagy megpróbálta felemelni a fejét. Körülötte kezdtek előkészülni. Fájdalomcsillapítók, szike. A szerv öt perc alatt elporladhat, mivel már nem emberi. Levi tekintete a plafonra szegeződött. Fém lapokból állt, sarkain fúrták fel. A beteg szemei, most lefelé csúsztak a fehérrel csempézett falakon. Kiakarta nyújtani az egyik kezét, de a teste mellé esett, szinte azonnal. Valaki az egységéből, gumi-kesztyűben fogta az ujjai között, a neki szánt injekciót is. A páni félelem pillanatok alatt söpört végig Levin.
  Támadott! Mint egy sarokba szorított állat. Testéről leszakadtak a drótok, ha már rákötötték őket az infúzióra, vagy bármire, amit Hanji Zoe kitalálhatott, hogy az ne száradjon ki.
- Ne! - Próbáltam szólni utána, de a cucc bennem kicsit ütött.
Ébren akarok maradni!
Jobban elfogom viselni!
Látnom kell!

Utána kellett mennem! Nem bírtak lefogni, vagy talán meg sem próbálták? A világ dobálta magát, mint egy döglődő madár a puszta földön.
  Levi a folyosón támolygott. Csak rá szabad koncentrálnom! A fényes falak, amúgy matt szürkék lennének, ha nem pucolták volna át. A tenyereit csúsztatta rajtuk, lassan tudott lépni a lábaival. Képzelgések kezdték gyötörni, de még egyiket sem fogta fel tudatosan. Szemei majd leragadtak. Az altató túl gyorsan dolgozott a szervezetében, de Ő még egyáltalán nem érezte magát biztonságban, hogy ne próbáljon küzdeni ellene. Éreztem, elárulták a mozdulatai, amikor hátra, hátra pillantott, állj meg!

  Belökte magát egy ajtón, hangos zajjal. Utána másztam a falon tenyerelve. Székek, vagy asztalok voltak felfordítva, hatalmas ablakú terem volt ez. Biztos ide dobáltak mindent a másik szobából, amit kitakarítottak az utolsó mocsokig, a művelet számára.
Ők még nem tudták, hogy ez volt a sterilizálás. Én is csak a Hadnagytól tanultam a szót rá.
  Elvesződve forgott benne. Megbotlott a lábaiban, és előre csúszott a feje. A fél kába szédüléstől hánynia kellett. Kiabált. Beszélt valamihez.
Porcelán daraboknak látta a gyomortartalmát. Üvöltve hőkölt hátra, amikor egy emberi fejet, egy játék-baba arcot fedezett fel benne. Mindkét kezével takarta a száját.
- Mi a franc? - Hátrálni akart.
   Dobbantottam, hogy összeszedjem magam. A szer is párolgott már, ami abszolút normális volt nálam, csak rohadtul nem szerencsés. Közeledtem. A terem falai, tanterem hatást keltettek. A padló dzsuvás parkettákkal volt leszórva. A másikból került ide.
Odatérdeltem Levihez, aki már mozdulni sem bírt, a fáradtsága a térdeire húzta. Hosszú karjaim átvetettem a válla felett, és összefontam őket a tarkójánál. Csikizte a bőröm Levi hajának felborotvált alja, -oldala. Nem próbáltam elmagyarázni, hogy nem tett semmit, nem fárasztottam Őt inkább ezzel; csak a műtét előtti stressztől látja ezeket. Tudom. Gyorsan szedjék össze, ez a lényeg most!
Akkurátustalanul beszélt a porcelán-babáról, átható szemeiről, puha sminkjéről amit a rozsdás mocsok szét mosott.
Óvatosan helyezkedtem el vele szemben, majd homlokon csókoltam. Levi még akart beszélni, de lecsukódtak a szemei ettől.
Tíz körmét vájta az oldalamba, hagytam, mindent hagytam. Az ölembe húztam a meztelen, koszos lett testet. Rajtam sem volt több egy vékony szatén anyagnál, jutott eszembe, és ettől ijedhetett meg. Jogosan.
Azzal nyugtattam meg, ami bármelyik éjszakán feltölti élettel. Levi nehezebben akarta, de a teste ellenállás képtelen volt. Merev tagomon feszült a feneke.
  Belemart a fogaival a vállamba, a felszakadó bőrbe fújt az orrával. Az ordítást fogai összeszorításával tompította el. Belecsúsztam. Semmi kedves illúzió még egy ringató csók sem. A fájdalom szaggatta, én szűköltem benne. A derekát ragadtam, a tempóm embertelen volt. Kétségbeesetten kapaszkodott fejével a vállamba. Pedig olyan szívesen húztam volna a végtelenségig, amikor már a saját mocskunk bűze illat, a testünk egybeforr, mint én az Óriásommal, amikor elveszünk ezek elől, én és Ő...
  Megadtam az utolsó löketet. Levi hátracsapta a fejét, majd vissza, rám. A száját sem bírta már kinyitni, a teste szinte folyni kezdett, mint a massza. Arra figyeltem, hogy teljesen kiütődjön a műtétig. Hogy extázisba kerüljön, fenn legyen az adrenalinja, ezt a kifejezést már Hanji-san tanította.
  Azt akartam, hogy elnyelje a semmi, annak a fehérjéből kalapáljak, hegesszek össze láncot, hogy ne tudjon éber lenni, tudatán annak a Világnak, ami árt neki. Fekhessen meztelenül a havazásban, valahol egy réten, és hűsöljön a beteg, forró teste a hófedte virágok közt...

Aztán megkapja azt a vesét, és meggyógyuljon. Mégis rettegtem.
  Amióta Levi előkerült akkor, azt gondoltuk, kicsit elutazott. Mégis, csak rémálmok gyötörték, mintha nem is ment volna el pihenni.
És most ez a láz, a betegség.
Én észrevettem, csak gyáva voltam dacba menni a felettesemmel...
Hintáztatva magam gyötrődve, ringattam azt az apró testet.
  Levi végre elaludt. Már nem kellett félnie.

Üvöltöttem. A Parancsnok fogott hátulról, tartott átkarolva a hónom alját. Én akartam így, állni a lábaimon és erős lenni, ha Ő sem félhet. A szakaszvezető metszette a szervem, a vér pocsolyát öntött a lábaimon lefelé folyva magam alá, mintha bepisiltem volna.
  Félteni, imádni, vele lenni, az volt minden vágyam, hogy elismerjen...

Amikor még csak idehozták, előkészítették, akkor még a pengéim szaggatták a bántalmazóit. Az őrület szinte szikrákkal perzselte az emberi bőrt. Az Óriásom teljesen irányított, éreztem a sok hete odaszáradt vére szagát, szétfröcskölve a porban, a falakra, a támadói addig már százszor újramosott egyenruháikon. Mániásként őrjöngtem, téptem őket a fegyvereimre, vágtam a beleiket, a vérükkel pucoltam tisztára mindent, ami üvöltötte a bántalmazott Levi szagát.
  Mindig azt hittem, egy Óriás veszi el tőlem!
  Ehelyett ezek a lovak becstelenítik meg? És Te ezt a terhet cipelted egymagad ennyi ideig?
Levi elment a városba teáért, ezek az újoncok pedig nem ismerték fel. Csak szórakozni akartak kicsit. Túl nehéz a rendőrség.
Mind megdöglött akiken éreztem Levi illatát!

...

- Hanji szakaszvezető ma őrjöngött, mert elfogott egy Rendellenest végre, régóta először. - nézek rá. - Azt mondta, "ma biztos előreléptünk az emberiség nevében!"...
Már nincs sok hátra. Egy műanyag maszk van az arcán, zsinórok a testébe döfve. Műanyag tasak tart vörös vért, egyre kevesebb mennyiséget, és egy kiszuperált, ócska manőverfelszerelés ad neki levegőt. Ha Ő nagyon találékony is... minden véges. Nagyon nehéz volt ezeket összeszerelnie, és lassan elhasználódnak. Nem értettem, hogy volt képes egyáltalán... ekkor a levegőt pumpáló gép kattogni kezdett. Az akumlátora kifogyott. Baszd meg!
  A Hadnyagyúr egy hete nem kelt fel. Ez tartotta igazán életben, mert magától nem nagyon lélegzett.
Nem sokára jön az ellenőrzés, és megállapítják, hogy most fulladt meg. Végiglépdeltetem az ujjaim a mellkasán, majd a furcsa műanyagot érintem. Találékony. Bármi is ez, egy hétnyi reményt adott. Mikasa szerint beteges az egész. Mármint bárki másért megtették volna? A katonák meghalnak.
- Igen Levi, meghalunk. A lovainkon, lezabálnak az óriások, az emberiségért. Holnap lehet kivégeznek, és nem lesz röhejes produkció a fogam kirúgásával sem. Átlagos tárgyalás lesz. - nevetek.
  Harminckét embert öltem meg. Nem érdekelt kinek volt tényleg köze hozzá! A felismerhetetlenségig szeletelve.
Mert szeretlek. Mint gazdáját az Óriása. Mint fiú a lányt. Lehúzom az arcodról a maszkot, a mellkasodhoz rakom, és a szádhoz érintem a szám. Az ajkai olyan melegek, de tudom, hogy hamarosan kihűlnek. A légzése még karcos, szenvedő, nem sokára vége. A testednek nem kell a szervem, nem kell a vérem, amit pumpálunk beléd. Nem haragszom érte, hiszen annyit tettél értünk!
  Az ajkaidra folynak a könnyeim, majd talán tovább a te arcodon, mintha te is sírnál.
  Viszlát édesem. Remélem békés álmod lesz...

Sűrű szempillák söprik meg az arcom. Felrántom a fejem, ás az ágy széleinek támaszkodva figyelem. A szívem annyira kalapál, hogy ki fog szakadni, és azt is növeszthetem újra?
Újra pislog!
- Levi-san! Levi-san!
Megmozdul mindenében. Rásimítom a vállaira a tenyereim és visszanyomom a hátára. Érzem, hogy a kezei mozdulnak, zavartan simít a hátamra, próbál ölelni, de még olyan gyenge. Őrülten bőgök örömömben, és legalább olyan forró lehetek, mint most Ő. Mintha visszaszökött volna belé az élet!
- Gyertek már be! - hírtelen megérinti a szám az ujjaival. Csontokat érzek csak. Annyira lefogyott.
- Eren, a gebék... - próbál beszélni - megtámadtak...

2016. január 20., szerda

Teáscsészemese




- „Üdvözöllek az otthonomban!” – szólt Kenny mély hangja a lakása nyitott ajtajából…
 
  Levi, aki ezen a napon akaratlanul szenderült álomra, a „fiatal önmagával álmodott.” Az étkező asztalnál aludt el, rendszeresen nyírt haja rendezetlenül állt kócokban, arca egyik felét elnyomta az asztallapon. Ébenfekete haja az orrát csiklandozta, a fülei hegyét, és a tarkója egy részét, de arra sem ébredt volna fel, ha egy hatalmas száj akarja egyben lenyelni. Végre igazi, mély álma volt, márpedig Ő megbecsülte az igazi álmokat… Levi a fiatal önmagával álmodott, de a mostani barátait is beleálmodta ebbe a furcsa tejszerű világban. Sodródott a fodrozódó gomolyfelhőkön az elméje, és félig lehunyt szemei ellenére, régen nem járt már abban a kegyetlen világban, ahol élt.

  Ma a „kicsi Levi”, nagyon vidám!
 
  Pedig Levi álmaiban általában rossz dolgok történnek!

  De!, ma nagyon vidám nap lesz! Mert erre a napra eljön hozzá látogatóba, a két legjobb barátja; mert ma, igen a mai napon Születésnapja van!
 - Menjünk be! – javasolta Kenny, közbevágva kicsi Levi ábrándozásainak… Mert kicsi Levinek igazából nem voltak barátai…
 - Ma adok barátokat! – nevetett fel a furcsa árny, Kenny.
Levi arca kipirult az örömtől. És ahogy belépett a szobába, ott volt máris a két legjobb barátja, Farlan és Isabel!
Kenny töltött magának inni. Egy olyan innivalót, amit Levi nem ihatott sohasem.
 - Ó valóban? Születésnapod? – kérdeztek vissza Farlanék, mikor megtudták, miért lettek erre a napra meghívva. Farlannak felvágott szőkésbarna haja volt, olyan fiús forma, Isabelnek két coffos rozsdavörös haja-, és fiatalabb volt a két fiúnál. Levi őket szerette a legjobban minden barátja közül…
 - Milyen egy születésnap, mi történik olyankor? – kérdezősködött Farlan tovább.
 - Mindenki ajándékot ad – felelte Levi – Természetesen nekem! Hiszen ez az én napom!
Sosem volt még születésnapja.
 - Milyen ajándékokat? – kérdezték a barátai.
 - Ilyen ajándékokat! – szakította őket félbe a felnőtt kalapos-nagykabátos fickó, Kenny. Arcát, sem haját, sem semmijét nem lehetett látni rendesen.  Kicsit ijesztő volt. Levi elhallgatott, így az izgatott légzése még hangosabbá vált.
Kenny nem bosszankodott a csomagolással. Egy dobozba alá rejtette mindössze, a fiú ajándékát. A falnál álló kispolcra, és Levi-re várt.
Ami nagyon forró dolog lehetett, mert már a csomagolásán keresztül érezni lehetett a melegét. Talán valami finomság?
Amikor Levi türelmetlen mozdulatával, felemelte a sárgás papírdobozt, az arca felvette a paprikavörös színt.
Egy míves motívumokkal felfestett teáscsésze alatta, már megtöltve a sötétlevű teával.
Kicsi Levi kapkodott gyermeki izgalmában. Megfogta az apró csésze érzékeny porcelán fülét, és a szájához akarta emelni, amikor az különös hangot hallatott.
*Reccs.*
A fül levált a csészéről, ami hamarosan ezer darabra tőrt, koccanva a szegényes asztaldeszkán.
Milyen csodálatos nap van ma!

Szikrázóan esik a hó a Földalatti városban, azon az egyetlen hatalmas lyukon, amin a madarak be szoktak tévedni. A földet fehéren lepte a hótakaró, a sziklák peremeit csókolták a tisztaság képzeletével.
  Ahogy az Levi álmában illett is.
  Kicsi Levi egy nagy kőkockán üldögélt, a térdei már behavazódtak, olyan rég óta.
Farlan és Isabel Levi két oldalán ült. Mindketten fogták a kezét. Próbáltak lecsúszni azon a kis lejtőn, ami pont az ülőhelyükről lejtett, Levi jót nevezett, amikor végre sikerült egy igazit csúszniuk!
 - Itt mindhárman szórakozunk! – mondta Levi.
 - Nagyszerű, akkor szánkózzunk tovább – lelkendezett Isabel és Farlan.

Aztán bementek a városba. Itt már sötét volt, itt már csak gyertyafények voltak, amik a házakból, és a háztetőkből kileskelődtek, és korhadt utcalámpások fényei voltak az úton. Egyetlen önfeledt hópehely sem, sehol.
Itt találkoztak Leviék, a többi kisgyerekkel.

  Levi mostani barátaival.

  Elmentek ahhoz a házhoz, ahol Ők laktak.
Az egyik fiú mindig sapkában volt. Rövid, fekete haja volt, amit hátrafésülve hordott alatta. Hasonlított az arca valami veszélyes dologhoz. A másiknak vörös volt a nózija, és amikor tüsszögött, mindig elharapta a nyelvét. Szőke haja miatt mindig angyalfürtösnek csúfolták, Ő pedig mindig kiabált velük, hogy be fog sötétedni a haja.
És elharapta akkor is a nyelvét.
Az egyik kislány magas volt, és kopott rózsaszín ruhát hordott. Csak abból tudták, hogy kislány. Egyébként Ő volt köztük a legfiúsabb.
Ő látta meg elsőnek Leviéket.
 - Hurrá, itt van Levi, Farlan és Isabel! – tudósított azonnal. Szemüvegjét befőttes gumi tartotta a fején, mert olyan lelkes volt mindig, hogy lecsúszott az a fejéről.
Mellette, egy szőke kisfiú csendben tapsolt, Ő bolyhos-ujjatlan zöld kesztyűket hordott, és csak ennyivel lógott ki közülük.
 - Sziasztok, akkor játszunk! – mondta Ő elsőnek.
 - Ne, inkább versenyezzünk! Azt akarom, hogy versenyezzünk! – az utolsó kislány köztük. Ő is szőke volt. De Ő volt Levinek a legkedvesebb lány ismerőse. Megdobbant a szíve, most is, amikor Ő megszólalt.
  Levinek sok gyerek barátja volt, és a valóságban is így volt. De ez az álom, most közel sem volt valós. Túl cukros volt.
Mint egy tea, amit a sok cukor feketévé-szirupossá tesz, és már nem lehet meginni azt.
Egy rossz tea volt…

  - Nos, speciel én nem fogok a Hadnagy ellen versenyezni! – jelentette ki a göndör-szőke srác, alakzatokat leírva a kezeivel, ennek eredményeként, el is harapta a nyelvét ismét.
Ezután kezdetét vették a versenyüknek! Amit a vérző nyelvű fiú szerencsétlenül járva hagyott ki.
Általában futóversenyt rendeztek a házak között. De fogócska is volt egyben, mert ha az egyiküket valaki elkapta, akkor Ő kiesett. Ez általában Farlan volt, de Farlan úriemberként hagyta is magát, főleg Isabel kedvéért.
Isabel nagyon szeretett játszani.
 - Juhééé! – ujjongott Levi. Általában Ő nyert. Mert Levi egy különlegesen erős fiú volt. Talán Kenny miatt.
Aki most különösen haragudott rá.
És ezért is, és mert Levinek születésnapja volt, csúnya dolog lett volna, ha nem hagyják nyerni.
Az itteni barátai már tudták, mi az a születésnap, és mit kell ilyenkor tenni.

De Levi végül mégis elunta magát. Egyedül elment, eltűnve a többiek elől. Visszament, az akkor már teljesen elborított sziklacsoportosuláshoz. Magabiztosan lépkedett a fehér hótakarón. Leült egy helyre, ahol tudta, hogy sima a kő, és hátradöntötte magát a hóba. Kezeivel és lábaival csinált egy „Levi angyalt”, de belefáradt hamar. Hideg is volt, és a ruhája is vizes lett a hótól.
Felállt.
Csodálatosnak érezte az alkotását, amiben állt. De önmagát már nem érezte annak.
Belerúgott a művében, eltaposta, szétrúgta azt.
 - Igen – felelte önmagának. – Borzalmas ez a születésnap dolog! – rúgott a levegőbe.
Pont ekkor elkezdett fújni a szél. Hiszen az álmokban így megy: egyik pillanatról a másikra –szinte észrevehetetlenül – a szél fújni kezd, mindenfélét- vagy elkezd esni az eső! Majd kisüt a nap.
Amit az óriások szeretnek nagyon!
A hó már olyan erősen örvénylett, hogy kicsi Levi egészen beleszédült!
Szerencsére akkor találta meg Őt Farlan és Isabel, és Farlan el is kapta a fiút, nehogy elfújja Őt is a szél, mint más dolgokat szokott ugyebár!
 - Milyen csodálatos vihar! – ujjongott Isabel. Ő mindig is szerette az ilyen csúf dolgokat. Levi néha azt gondolta, csak azért szereti Őt is, mint a testvérét. Mindig nagytesónak hívja.
 - Szerintem inkább ijesztő ez a vihar – mondta Levi. – És a morajlást sem szeretem!
Azt sem szerette, hogy a szél besüvöltött a lyukon, és úgy sikított az tőle, mint egy óriás szájából a sikítás.
És hatalmas hókupacokat hozott létre mindenütt. Levi most már inkább haza akart menni!

Nem volt nagy az otthona, de neki éppen megfelelt. És azt tervezte, hogy ha hazaér, akkor eszik Kenny finom főztjéből, és azokra az ajándékokra fog gondolni, amiket ma kapott.
Az összejövetelre, amit a barátaival tartott.
Már majdnem otthon voltak!
Aztán Levi megállt. Havas volt a ruhája, és a cipője, ahogy a barátaié is, és a hajukba tapadtak a gyönyörű formájú kis hópelyhek.
 - Kenny elzavart…! – jutott eszébe Levinek. Majdnem sírt is. – Azt mondta takarodjak! Ilyenkor nem szabad vele ellenkezni!
 - Azt fogja hinni, nyomod veszett – kiabáltak neki Farlanék, de Levi olyan gyorsan elszaladt, amilyen gyorsan csak Ő tudott.
A többieknél aludt volna. A sapkás Günther-rel, a göndör hajú Auruo-val, az átlagos Eldo-val, az őrült Hanji-val, és a zavaróan kellemes társaságú Petrával. Velük akart volna aludni a házban, de inkább nem akart senkivel sem lenni. Inkább egy hideg, kiégett, törött ablakú szobában húzta meg magát, valahol messze a városban. Az emeletes épület többi része már leomlott, és valahogy csak ez az egy kis szoba maradt meg neki. Levi kint talált még tömött szalmazsákokat. Egyet kibelezett takarónak, a másik három matracként szolgált neki.
Otthonos, de azért nem volt olyan jó, mint otthon!

Éjjel, álmában beszélt:
 - Tudom már! – kiáltotta.
 - Mit tudsz?
 - Ó semmiség. Aludj csak tovább! Nekem most mennem kell, és meg kell tennem valamit!
És elindult az éjszakában. Sötét volt.
De már nem fújt a szél.

Levi, az álmában, arra ébredt, hogy valami a hasát böki. Talán az éhség? Akkor szólni kéne neki, hogy „még csak öt perc!...”
De nem az éhség volt, hanem Kenny. A kalapjával ütögette a hasát.
Szürke hajú férfi volt, hátrafésülte szürke haját. Hegyes volt az álla, és élesek a szemei. Öreg férfi volt, és épp nagyon fáradt is!
 - Kelj fel – mondta hangosabban. – Csak alszol itt, miközben mi egész éjszaka kerestünk!
 - Ki az a”Mi”, és miért? És „hol vagyunk?”, „Te”, és „Én?” – csodálkozott nagyra tátott szájjal –ásítozott épp- Levi.
Visszatalált még éjjel a szobához, ahol addig ott aludt, és folytatta tovább az alvást, mintha el sem ment volna.
Nem is ment messzire, csak pisilni volt.
Ebben a szobában éltek az anyukájával. És csodával határos módon, csak ez maradt meg az elpusztult épületből.
Anya „lelke.”
 - Mássz fel a hátamra, majd csukd be a szemed! Ígérd meg, hogy nem nyitod ki, amíg nem szólok! – utasította Kenny.
Levi úgy tett ahogy kellett. Hangosan sírt közben. Dühös volt magára, mert elrontotta a saját születésnapját, és mert eltörte Kenny drága ajándékát. Szorosan ölelte Kennynyakát, majd megfújtotta Őt, de érezni akarta a férfi, kellemes illatát, és azt akarta, hogy Ő hallja: mennyire szánja-bánja, hogy ilyen sok gondot okozott neki tegnap és ma.
Kenny olyan biztonságot nyújtó volt, pedig a mosolya ijesztő volt, és a viccei borzalmasak! De Kenny felnőttes volt, és Levi szerette, hogy törődött vele!
Most még sem lehetett boldog! Hiányzott neki az otthona, és a legjobb barátai is, akiket Kenny adott! Eszébe jutott a teáscsésze is. Eltörte, amire becsesen vigyáznia kellett volna.
A barátait is elfogja törni egyszer, mert nem vigyáz rájuk rendesen?

  Levi fújtatott álmában, és nyirkosra izzadta a felsőjét. A szempillái remegtek, az ajkait levegőért nyitotta, mégis az orrán át lélegzett. Ordítani akart valakiért, hogy keltse fel, de nem jött hang a torkára!

  Ebben a pillanatban Kenny megállt.
 - Most már kinyithatod a szemed! – mondta.
És mikor Levi kinyitotta a szemeit, egy más helyet látott. Egy másik lakásajtóval, ami az utcára nyílt, éppen felé. Mintha beinvitálná Őt. Egyúttal, ha egy rossz ember bemegy, akkor azokat kidobja majd!
Két kis ablaka is volt a lakásnak.
 - Ez nem lehet igaz! – sírta el magát Levi ismét. – Most eladsz engem, mert összetörtem az ajándékod?
 - Itt fogunk lakni. Amikor tegnap eltörted a csészéd, én, ahogy rádnéztem, megéreztem valamit. Ezért elküldtelek a közelből! – mondta.
 - Te leszel az, drága Levi – folytatta szétáradó mosollyal az arcán -, aki itt fog velem élni! Érezd magad otthon!
 - Menj már beljebb! – tolta meg Kenny, a lábával Levi seggét, miután a hátáról is lerakta. Tündérré azért még nem változott, olyan szép nem volt ez az álom.
Levi bemerészkedett. Alig hitt a szemének!
Nem a szép lakásbelső miatt, hanem mert ott álltak bent a legjobb barátai, már rá vártak réges-rég! Isabel, a megbomlott coffjaival, és kócos hajjal, álmos arccal az épp ásítozó Farlan.
 - Minden csodálatos…! – osont beljebb Levi álmélkodva.
 - Hogy történt mindez? – kérdezte.
  - Éjszaka – felelték Farlanék -, amíg te elvoltál, én és Isabel azt a kevés holmitokat segítettük elhozni!
 - Főleg én segítettem magamnak! – morgott Kenny a kemény kalapja alól. Levi egy pillanatra ránézett, és elidőzött a fehér szalagra, amivel ki volt díszítve. Sokszor felvette azt a kalapot, amikor Kenny aludt.
Kenny tudott erről.
 - De… - folytatta volna Levi, kizökkenve a fehér szín tónusaiból.
 - Csitt! Nézd meg, mi van az asztalon! – pirított rá türelmetlenül az öreg. Farlan és Isabel félreálltak erre, mintha valami varázsszót hallottak volna, és Levi meglátta a kis asztalkát, azzal a négy kis székkel, ami az egyik ablaknál volt. Ahogy jobban megfigyelhette volna később, ha még alszik annyit, látta volna, hogy mindenből kettő van: két nagy ágy volt, két nagyszobában, ebben, és egy erről nyíló másikban, sőt! Volt otthon még négy fogkefe is, négy tányér, négy pohár, több evőeszköz, nagyobb szekrények…
De Levi figyelmét más vette meg magának. Az asztalon igazin csomagolt dolog hevert. Igazi szalaggal, meg csomagolópapírral.
Tanult a múltkoriból. Most óvatosan bontotta fel a szalagot, tépte szét a papírt, és bontotta ki a dobozkát.
Ki vette ami benne volt.
Elámult. Szava sem volt. Egy új teáscsésze volt a csomagolás alatt, igazi tányér-alátéttel hozzá (drága porcelánból), mellette egy befőttes üveg, tele tealevelekkel!
Kenny segített Levinek vizet forralni, majd lefőzni párat, azokból a tealevelekből.
A kisfiú azonban tanácstalanul nézett a csészére.
 - Azt ne mond, hogy a kék nem jó szín! Ezeket kivételesen megvettem, ezért nem olyan cikornyás, mint az a másik! – mordult rá Kenny.
„Te jó ég! Ez nagyon sokkba kerülhetett akkor is!” Gondolta Levi.
Aztán kitalálta! Hogy ne bántsa a csésze fülét, óvatosan megérintette a porceláncsésze peremét az ujjaival, majd úgy felemelte.
Farlanék elámultak, hogy lehet ennyire finom valami, valakinek! Levi kipirulva könnyezett az örömtől.
 - Nyolc éves vagy taknyos! – köszöntötte fel Levit Kenny.
 - Boldog tegnapi napot! – úgy a legjobb barátai is.
Levi letette a már üres csészét a helyére, a pici tányérra, majd ledőlt a székről, amire Kenny ültette.
Kenny karjaiba került, aki gyors volt, és elkapta.
 - Nincs semmi baja, csak elájult az örömtől, és az álmosságtól! – felelte a kérdések elejét véve.
 A legjobb barátai felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, majd hírtelen mind felkapták magukról a saját pólójukat, és eldobták azt. Két kés került a kezükbe, a semmiből, amivel felnyitották a saját mellkasukat, hogy odaadhassák Levinek a saját ajándékukat is. A saját szívüket.
Ez után a legjobb barátok eltűntek!


Levi felriadt. Hírtelen levegőt venni is elfelejtett, ezért erőlködnie kellett érte. Fájt a mellkasa is, mintha tényleg egy új szív verne benne.
Nem a formális öltözékét viselte, hanem egy szürke pólót, és egy fekete nadrágot. A jobbja ujjait, a már kihűlt teáscsészén felejtette.
Valószínűleg eszméletét vesztette a fáradtságtól.
 - A francba, ez már csak hideg lötty! – morogta magának. Nem is ez zavarta, hanem a lába. A sérül bal lába miatt még sok ópiátot kapott, hogy elviselje a gyógyulás fájdalmát. Kicsit összezavarta a fejét.
 - Felmelegítem! – vette el tőle egy hang a csészéjét. Egy kis lábosba áttöltötte Levi teáját a csészéből, majd azt a melegre tette. Friss tealevelekkel és egy kis édesítővel felfrissítette azt, hogy még kellemesebb íze legyen, mire újra felmelegszik.
Visszaérkezvén kicsit a konyhából, a suhanc, barnahajú katona, Eren, majd leült a hadnaggyal szembeni székre az asztal másik oldalán.
Levi a harmincas éveit taposta, és éppen rendkívül zsibbadt a bal bokája tőle, meg a rákötött borogatásoktól is.
 - Megint rémálom? – kérdezte aggódó szemekkel Eren. Most vesztette el a társait, Petráékat.
És Levi azóta rosszul aludt.
 - Nem! Ezúttal kellemes álmom volt... – felelte Levi. – Önző az elmém Eren! – tette hozzá mérgesen.
 - Nem hadnagy! – kezdte a másik bölcsen -, csak a jó dolgoknak is meg kell történniük!
 - A tea! – szakította félbe Levi. Eren azonnal ment a dolgára.
Levi hátradöntötte a székben magát, állát teljesen hátrahúzta, feje hátrabicsaklott. Tenyerével befogta a száját, és sírt. Nem akarta, hogy Eren meghallja őt.
Levinek olyan ritkán voltak jó álmai…


Boldog születésnapot
Levi!


2015. december 8., kedd

Boldog karácsonyt! És takarítsatok ki előtte rendesen!

  ZENE
 
- Aggódok az egységért Erwin!
A megkopott parkettájú irodában álltam, elhasznált bőrcsizmában, fekete koptatott farmerban, térdig érő markáns szövetkabátban, kötött sálban, és megkötöttebb sapkában. Ritka beteg voltam. Az orvos szerint csak megfázás, de sehova nem tehettem volna ki a lábam, viszont ezt a problémát meg kellett oldanom! Így, a Parancsnokom csizmáinak talpaival felkarcolt padlón, arra kell most várnom, hogy Ő összefo* magát. Komolyan néha ez az ember, hihetetlenül lassú, ma különösen kimérten járkált egész nap, szerintem lefagyott, mint egy fridzsider.
Mert hogy, feltaláltunk egy olyan ládát, ami hidegben tökéletesen tárolja az élelmet. Nem rohadt meg a fűtött lakásokban. Egyszerűen-- de minek gondolkozom én ilyen, számomra tök lényegtelen dolgon? Hiszen az egységem miatt jöttem. Konkrétan…
- Ezek kölykök, néha megbolondulnak, és a falakon rohangálnak. Kinövik. Te is kinőtted Levi-om. Miért nem foglalsz helyet?
A válla fölött elpillantok. Vastagon havazik. Annyira nehéz volt idejutnom, amennyire nehéz lesz hazatérnem. Talán a lovam már be is döglött, így inkább elraktározták az embereink az istállóba, hogy felmelegedhessen szegény jószág! Brutális ez a havazás, amin átverekedtem magam. Ezekért a taknyosokért, mert nem értem, hogy mi lelte az agyukat.
- A kölykök… - nem fogadom el a helyjel kínálást, mert amint a valagam érintkezik bármivel, ami melegebb, mint a testhőmérsékletem, azonnal elalszom. Úgy áthűltem, mint az a bizonyos széklet, a szerencsétlen kóbor kutyák után. Valahogy, az elmúlt pár napban, a helyükben érzem magam. Ráadásul egyre koszosabb a szállásunk, nem takarítottam, jobbára csak az ágyban hevertem, és beszélgettem a pókkal, a plafon sarkában. Vagy néztem a havazást az ablak túl oldalán. Néha halottam hangokat, nevetést leginkább. Valószínűleg hógolyóztak, vagy valami efféle dolgot műveltek. Mivel képtelenek vagyunk ilyen időben dolgozni, hadd éljék a gyerekkorukat kicsit.
Bár én ezt nem tudom annyira megérteni, de ezt meg csak egyedül Erwinnel tudom megtárgyalni.
- A kölykök kerülnek, érted? Tudom, hogy nem vagyunk öl barátok, végképp nem vagyok az Apjuk, de lassan elfelejtem, hogy néz ki a saját egységem Erwin. Megszoktam, hogy Petráék - itt kicsit megrándultam, és szívesen a földre köptem volna, de elrontotta volna az egész beszélgetés hangulatát -, velem vannak ilyenkor. Nem ájulnak ugyan a karjaimban, mert születésnapom lesz, de annyi gesztus mindig volt bennük, hogy velem vannak azon a napon. De talán a taknyosokat el kellene vitetned a családjaikhoz! - keresztbe teszem a karjaim. Ez nem volt jó ötlet, mert majdnem elestem a hirtelen mozdulat követte szédülés hatására. Erwin megkopogtatja az ujjaival a bükkfa asztalkának a peremét.
- Nem tudjuk ezt most anyagilag állni. A felszerelések fejlesztéseire és-
- Odakint bármikor meghalhatnak! Te pedig a szaros manőver felszereléseinkkel foglalkozol még ilyenkor is!? - észre sem vettem, ahogy az ökleim felszaladtak az asztalra, ahogy a testem, egyetlen idegen feszült meg, az arcom felpuffadt, a szemeim kitágultak.
   Senki nem ismeri az ünnepeket. Édesanyám mesélt nekem róla, még odalent. Amikor kicsi voltam, és egy homlokcsókkal felköszöntött a születésnapomon, elmesélt egy történetet, ami egy régi életről szólt. Nem tudom felidézni minden egyes szavát. Nem tudom kiket tett bele a történeteibe, de annyira emlékszem, és ez számomra a legfontosabb volt, hogy ajándéknak nevezte a létezésem. Egy különleges ajándéknak, mert ezen a különleges napon jöttem világra. Amikor odafent talán esik a hó. Tiszta, fehér világ születik, erre a kis időre. És amit egyszer bizonyosan látni fogok.
Végül engedtem a testemnek, és a közeli bársonyfoteljába ültem. A ruháimon át is éreztem, hogy az átfagyott bőröm szinte tapad, az anyag mohón szívja a felolvadt hideget belőlem, mintha szomjazó lenne, aki most iszik napok óta újra. Erwin rám pillant a meggyőzhetetlen tekintetével. A konok makacssága ilyenkor számomra olyan, mintha élvezné a mások kínját. Azon szórakozna, hogy szenvedünk az elnyomásai, és a gőgje alatt.
- A fiatalok kerülnek! Sőt, rosszallóan néznek rám! Haza akarnak menni, ha nem is mindnyájan tudnak hova, de Ők ünnepelni akarnak! Mi találtuk fel a karácsonyt Erwin, mi adtuk ezt a három napot az embereinknek, most pedig fogod, és elveszed tőlük ezt? Van képed ehhez?
Feláll, megkerüli az asztalt, hatalmas tenyerével elkapja a fejem. Egy pillanatra valami idillikus érzés rántott magával. A francba! Hiszen csak a keze melegét élvezte a testem!
- Ma itt maradsz, lázad van. A cselédlány behoz száraz ruhát, itt alhatsz a kanapén, vagy kapsz egy szobát, ahogy döntesz!
Csak zajokat hallok, kezd elragadni magával a halál. Megfagyok, talán nem is jutottam el élve Erwin Smith rezidenciájára, az öreg parkettáját nem tapostam meg, nem éreztem a tenyere melegét, a lovam pedig régen megdöglött és eltemette a havazás. Valahol az erdőben fekszem, a testem teljesen áthűlt már, a láz küzd azért, hogy ne fagyjak meg, de egyre csökken bennem a melegség. De talán, ha most engedek annak, hogy elaludjak, békéssé válik végre minden. Csak az egységem karácsonyát sajnálom. Hogy a szeretteikkel lehessenek, ez többet jelentett talán nekem, mert én már rég nem lehetek az enyéimmel.
Túl jó ez az érzés. Húz magával, a mélybe, a sötétbe, a pilláim leragasztják a hópelyhek, és minden egyszerűvé válik. Meghalok.
.
.
            Mindig közbe avatkozik valami sz*r! Forróság ömlik a véremben, sőt, maga a vérem bugyog, mintha tűzre rakott edényben fortyogó víz lenne. Mintha egy rohadt levesnek készülnék épp! Próbálok a kezeimmel fogást találni, végül valamiben megkapaszkodva sikerül felülnöm. Úgy érzem, minden ízületem szétrobban, a torkom azonban keményre fagyott. Beszélni próbálok, de nincs hangom!
- Halálra aggódtunk magunk magáért Hadnagy! - hallottam ez az ismerős gyerekhangot.
- Miattad Eren sírt! Erről még beszélni fogok veled! - ez a másik, a lány, a legjobb barát. Próbálom megtalálni a saját arcom, hogy megdörzsöljem az ökleimmel a szemeim, mert rosszabbul látok, mint a négyszemű szemüveg nélkül! Ha már Hanji Zoe eszembe jutott, a nő hangja is felcsendül, mint egy rossz szerenád, egy eltévesztett ablak alatt. Kiröhög, mert belovagoltam a belső városba, azért, hogy hazaengedhessem a kölykeim. Szeretném megfogni az arcát, és- jól megszeretni a tenyereimmel! De túl gyors, egy pillanatra volt csak kartávolságban, amíg a fejemre rakott valami cuppanós, mocskos rongyot, ami ráadásul olyan hideg, hogy mindjárt megfagy az agyam!
Erent kezdem keresni a tekintetemmel. De egy csomó doboztól nem látok rendesen. Nem az ölembe vannak szórva, hanem egy kis asztalon felstócolva, viszont ahol fekszem, az a sarokban van, teljesen lehetetlenné téve, hogy rendesen körbenézzek.
Friss levegő csapja meg a bőröm. Azonnal csukjátok be az ablakot!
- Mi ez az egész sz*r? - csikorgok. Nem értem, hogy kerültem be egy cselédszobába. És ki volt az a hülye, aki épp kiengedi a meleget csak azért, hogy egy hógömbben érezhessem magam?
- Boldog születésnapot Levi! - mondja nagytenyér. Erwint azonnal kiszúrom, nem nehéz, ugyanis már az elejétől készültem arra, hogy a hátam mögötti párnával arcon akartam vágni, ennek okán amint megláttam, neki is feszültem, mint egy Óriás az eleségnek.
A hasonlataim is lázasak lettek?
- Miféle boldog születésnapot! - kiabálok, de ugyanakkor zavarban vagyok. És már nem azért, mert valakinek át kellett öltöztetnie, hogy száraz ruhában lehessek, ebben a kis szobában.
- Na, halljam, mit szervezkedtetek ellenem! - folytatom. Ahogy kezd az agyam működésbe lépni, látom, hogy az összes taknyos itt van az egységemből, Mikasa is igyekszik nem a legrosszabb arcokat vágni, ha rám néz. Igyekszik nem közvetíteni felém azt, hogy mennyire nem bír engem!
- Még havazik. Teljesen járhatatlanná tett mindent. Olyan a világ, mintha fehér csokoládé lenne! - ragyognak Eren szemei. Csokoládé, Eren, ilyenekről nem szabad beszélni! Jean rá is akar kontrázni, de lecsittegem őket. Ne most marjátok egymást, mert akkor ebben az állapotban raklak ki az ablakon titeket, aztán engem Mikasa, és nesze boldog ünnepeket!
Erwin megköszörüli a Parancsnoki hatalmát, hogy azért még Ő is itt van.
- Úgy döntöttem, ebben az évben félre-félre teszek a költségvetésből erre a te karácsonyodra Levi. Akik nem tudtak, vagy nem akartak hazamenni, odalent vannak a szalonban, és ránk várnak. Igaz, már 25.-e van, de ragaszkodtak hozzá, hogy te is részt vegyél, így nem voltak hajlandóak nélküled bármit is ünnepelni. Három napot aludtál egyhuzamban. A második napon már, a gyerekeid úgy jöttek hozzám, hogy lehet meghaltál, mert nem értél haza. - és még képes ezt mosolyogva közölni?
Elfordítom a fejem, és a saját orrnyergembe csípek. Egyre sötétebbé és zavartabbá válok. Erwin szövegelése, meg az előadás módja, Ő mindig eléri, hogy szégyelljem magam, vagy pont, hogy érezzem, mennyire szeretnek. És ezekkel nehezen tudok bármit kezdeni. - Bontsd ki az ajándékaid, addig odalent intézem az utolsó simításokat. Levi? Nem akarsz rám nézni?
Nem. Most nem akarok rátok nézni. Senkire sem szeretnék nézni, mert fáj a szívem a boldogságtól, és éveken át próbáltam ezt kerülni!
.
Végül, hogy összeszedjem magam nyugodtan, az egységem, az őrült Hanji előre mennek, Erwin persze levakarhatatlanul az ágyam szélére ül, félretolva a takaróm, hogy ne piszkolja össze azt, az utcai ruhájával.
- Sok mindent nem tudok visszaadni neked, de most kell igazán erősnek lenned! Mindig szembeszállsz a haraggal, a gyásszal, de most a legnagyobb félelmeddel kell szembeszállnod! Ez az én születésnapi ajándékom neked, a mi karácsonyunkra.
.
Hozzáér az arcomhoz, egészen közel hajolva hozzám. Megcsókolja a homlokom. A szája tovább mozog: - Az elengedés az én ajándékom!
.
A havazás nem akart elállni. A lélegzetem viszont igen. Egy pillanatra meg akartam állni. Végül hagytam, hogy folyjanak a könnyeim. Hogy üvöltsek. Hogy a ruhájába kapaszkodjak, és boldog legyek ettől a kegyetlen fájdalomtól!
.
Boldog Karácsonyt! És takarítsatok ki előtte rendesen!
 
 

2015. december 6., vasárnap

Egymás felé nyújtott kezek~ (Ereri szerep) /1

Ereri (Eren x Levi) szerep. Alternatív univerzum, a mai modern korban, valahol Németországban, egy kisebb városban játszódik. A szereplők egy nevelő intézetbe járnak, aminek a neve: "Katonai Rendvédelem, speciális gimnázium." 


Levei Ackerman, az Ackerman klán örököse,  Kenny Ackerman örökbefogadott fia. Az apja szereti, ám mégis olykor másként mutatja ki. Levi az iskolában különcködő, és mindenkitől igyekszik a legjobban elzárkózni. Vannak barátai, Isabel és Farlan, akik próbálnak vigyázni rá, de általában az gengszterbandákkal szórakoznak, rongálnak, és a járókelőkbe bele-bele kötnek. A kötelező iskola utáni tevékenységeket sokszor hagyja ki, hogy velük tölthesse az idejét. Levi egyetlen hobbija egy novella, amibe igazából menekülhet...

Eren Jeager átlagos tinédzser, pubertánskori problémákkal, rossz jegyekkel, és egy bukással a nyakában. A suliban mindenki szereti, Ő a legmenőbb a saját osztályában. Mikasa folyton a nyomában van, de Ő igyekszik hanyagolni a lány túlzó szeretetét. Eren észrevette Levit, amióta odajár, és próbál összebarátkozni vele, de folyton véletlenül keveri bajba. Nem tud semmit Levi múltjáról, de makacsul eldöntötte, hogy Ő jó ember, és ehhez tartja magát.

Mike, Nile, és Erwin felsőbb évesek a gimnáziumban, ők az úgynevezett "A szabadság szárnyai" banda fő tagjai. Nile a névleges diáktanács elnöke, illetve a családja alapította az iskolát, de Erwin a szó-szoros vezető. Mike barátnője, Nanaba egy másik iskolába jár, ahol évfolyamtársak Petra-val, és „a speciális osztag” többi tagjával. Berthold, Reiner és Annie másodévesek az iskolában. Eren az osztálytársuk volt, de megbukott. Marco évfolyamtársa, és legjobb barátja Jean Kirsteinnek, aki osztálytársa és állandó vetélytársa Erennek, de a barátságuk ennek ellenére szoros. Mikasa, és Armin, most osztálytársai Erennek.

...



Vad fények táncolnak a szemeim előtt, és a harmadik fiú elől fordulok el. Ez is csak ütött volna.  
  Mármint azért járnak be az elsősökhöz, hogy valaki leköpje őket, mert néha megpróbálnak kikezdeni velem, verekedésnek nevezett hadonászás címen, de akkor bordatörés van. Ámbár nekem is…

Apa ma is úgy elvert, hogy kihánytam az ebédem, és nem szólt hozzám, amikor bocsánatot kértem. Este mégis el akar vinni a mc-donaldsba vacsorázni, de már a tekintetétől is rettegek. Azt hazudtam, haverhoz megyek tanulni. Nem szokott különösebben rákérdezni. Annyit mondott, hogy ha a tanulmányi átlagom mégis romlásnak indul, bezár a szobámba. És akkor soha többé nem megyek pajtizni…

De! Színjeles a tanulmányi eredményem, és egy pár klub tagja is vagyok, ha csak névlegesen is. Az úszó klub minden évben el akar csalni magához, a lovagló és a lövész klub imád. Én gyűlölöm ezt a magániskola szart. Egy csomó Ackerman idejár, és köpnek rám, mert engem csak befogadtak a családba. Így a tanulás, és az alvás tölti ki az életem, a maradékát a haverjaim. Illetve van egy csomó tele írt füzetem, de ezeket az álmaim a párnáim alá mélyen elrejtem inkább.
 
És kezdődik!
Jean Kirstein, aki felborotválta a haját oldalt, a maradékját kiszőkítette. Mellette a göncölszekér szeplős Marco egy felsőbb évest igazítanak el, akibe jobb nem belekötni. Legalább is, ha eszed van. Ő is nyíratta a haját, de sokkal markánsabban, mint Kirstein. Olyan, mintha egy ló sörényét viselné, fésületlenül-csapzottan, ez a kölyök Nile nem tudom kicsoda, holott még ez az elcseszett iskola is az Apjáé, de egyébként nem tartom arra érdemesnek, hogy emlékezzem rá. Sajnálatos.

Persze vannak haverjaim. Lopok velük a boltból, füvezünk a parkban, és mutogatjuk Azt a csajoknak, akik sikítva elrohannak. Néha összeverekedünk az ápolatlan punkokkal, vagy a csövesekkel, akik el akarnak kergetni. Aztán tanulok otthon, főzök, kétnaponta takarítok. Átlagos.

 - Hé, kisfiú! Mehet egy menet odalent? - kérdi tőlem a betévedt felsős. Utálnak. Mert a lányok, már attól elélveznek, hogy illetlen vagyok velük. A következő az lesz, hogy azokkal is közlöm, be sem mocskolnám a testükkel, az ezüst kiskanál készletemet!
- Eltévedhettél. - fordulnék el, mire Ő képeket lök a padomra.
Felugrom.
  Van egy fétish-em. Imádom ezeket a szado-mazo klubbokat. Ott az ember igazán bárkit elverhet, ha a másik is akarja. Ő pedig royal flöshként teríti elém, a múlt heti parti képeit. Nem mondom, hogy szadista volna, de a cölöphöz kötözött fiatal srác egész éjjel csókolta utána a bőrcsizmám.
A barátaimmal ilyen helyekre is járok, ha náluk alszom. Mint egy titkos élet. Felszívom az alsó ajkam, a szemgolyóim pattognak az üregeikben.
Kenny meg fog ölni, agyon fog verni! Kezeim-lábaim összetöri, és életem végéig nyomorékként fogok egy kötélen lógni, mint az etetett, itatott bokszzsákja, ráadásul a gyökér cölöpös Eren Jager volt; az osztályom kedvence! És még én sem bírnék el egy lincseléssel. De akkor miért mosolygom?
 - Hah…

Szűk bőrnadrág volt rajtam, és egy vékony kis trikó. A hajammal csináltam valamit, hogy kicsit extrémebb legyen. Állandóan hátra kell nyalnom, mint egy dzsentlömennek, akkor végre előre fésültem, és tincseim is lettek. Leborotválnám oldalt kicsit, olyan fiúsabbra, de a kezeim vasalót kapnának. Pedig tök vonzó az egész! És akkor hétvégén, életemben először mehettem el valakihez teljes két napot ott aludni, és mielőtt indultam hozzájuk, az előtti éjszaka bőgtem az örömtől.
  Erre, ezek is ott voltak a buliban?
A srác szemöldökei megrándulnak a várakozás unalmától. Veszem a lapot.
 - Nos? Talán beijedtél? Nem fog annyira fájni! Sőt, begyógyul nyolc napon túl... - folytatja.
  Basszus, remélem nem ismertek fel mások is! Átöltöztem egy sikátorban, és a táskám, amibe a gönceim dobtam, felvittem a haver szobájába, ahol aludtam. Senki nem nézne ki belőlem ilyet...

Felnevet harsányan. Szerencsére hoztam magammal törlőkendőt!

...

Erennel futok össze. Soha nem mondok neki semmit igazán. Gyűlölöm, hogy neki normális élete van! Életvidám, körülveszik az emberek, van egy normális testvére, legjobb barátja, haverja, felsős példaképei, első szerelmei… annyira jó neki, hogy befeküdt a cipőtalpam alá és élvezte, hogy végre valaki bántja, a kurva életbe!
  Apám elásna, ha szóba állnék velük, valami családi botrányunk miatt, amihez nekem semmi közöm se lenne.
Apropó, Kenny úgy áll mellettem, mintha Ő lenne a felnőtt férfi-dolgozó ember-egy apa élő szobra. És ezt is hiszik róla. Eren egy pillanatra rám néz. Egy pillanatra viszonzom a tekintetét.
- Még egyszer elnézést a fiam viselkedéséért! Elfelejtettem valami nagyon fontosat, és nagyon feszült volt emiatt. Képzelje, aggódott, mert nem vettem be az allergia gyógyszeremet. Nem igaz Levi? - érezhetően a hajamba simít.
Engedelmesen bólintok, pedig rettegek. Eren, és az igazgató minket figyelnek. Nile apjának, az igazgatóúrnak ráng az arca. Erenre próbál pillantani, de képtelen.
 - Még egyszer rajta ne kapjalak a dohányzáson Jager! - kerüli meg a mi ügyünk. - Folytathatják.
Kenny megmondta, hogy többet ne kelljen bejönnie miattam.
- Hoztam a váltóruháját, máris átöltözik, és bemegy a tanórára, és a megbeszélt adományt jövő héten utalom.
Remeg a hangja az idegességtől.
- Elnézést kérek a viselkedésemért! Többet nem fordul elő... Természetesen személyesen fogok elnézést kérni az iskolatársam családjától is, amiért megvertem! - persze most tettem meg, hisz az apja itt ül előttem. Ámbár Ő is tudja, hogy kurvára szarom le, és nem vagyok vele őszinte.
Az igazgató fiának felszakadt a szemöldöke. Szóval vegye ezt elnézéskérésnek, úgy is hazudok!
  Szerintem még mindig bőg a gyengélkedőben. A gyereknek ömlött az orra vére is.
  Erent egy madár is leszarhatná, mert kővédermedt. Rápillantok. Ellopok egy pillanatnyit az Ő felhőtlen tekintetéből. Egy pillanatig Erenné válok, akinek más cipőtalpa kell az arcába, hogy megtudhassa mi a fájdalom.
A férfi wc-ben kell átöltöznöm.

...

- Mit mondtam ezerszer? - üt neki a mosdóknak Kenny. A márvány csempe szétszórja a visszhangot. Leesek a földre, és nem mozdulok. Már rég megtanultam, hogy semmi értelme kezet emelni, hergelni, vagy akármi. A hajamnál fogva felállít.
- Francba, felment a vérnyomásom! - néz bele Kenny a tükörbe jobb markában tartva lábujjhegyen engem. Nem nehéz a magasságával, és az én törpe méretemmel.
 - Nézz magadra! Mocskos vagy látod? - fordítja erőszakosan a fejem a tükör felé.
- Ez vagy te Levi! Szaros az arcod, saras az állad, vér mocskolja be a kibaszott fejed, mint egy állatnak! Felejtsd el, hogy elmehetsz hétvégén a barátnődhöz!
- Petrával már egy hónapja nem találkoztam! - tiltakozom.
Arcon vág. Majd elfordul tőlem, és megmossa a kezeit.
- Senkinek sem kell a te farkad! Az a lány is már rég elfelejtett! - mondja hidegvérűen. - Mosakodj meg, és menj a helyedre! Időben legyél otthon, mert utálok egyedül vacsorázni. - lerázza a kezeit az arcomra.
- Annyira sajnálom, hogy ilyen vagy... Ilyen gusztustalan... - ítél el.

Amikor végre elment, le tudtam venni a ruháim. Lemostam a vért az arcomból, és ki a hajamból. Olyan iszonyatosan dühös voltam, hogy amint átöltöztem, összeestem a földön, és bőgtem. Gyűlölök sírni, hangosan sírni, veszettül sírni!       
  Egyetlen hétvégét akartam vele, annyira szeretem a szüleit! Alig látom a lányt, ráadásul lehet, már tényleg... beletépek a hajamba, ordítva.
- Dögöljetek meg! Dögöljetek már meg!
- Hello...
Megdermedek.
 - Én, csak... hallottalak... Levi. - közelít. - Ne sírj. - nyújtja felém a kezét.
Elütöm, azzal a lendülettel lábra küzdöm magam. Hisztérikusan kellene nevetnem.
- Nem kérek a segítségedből! Mit keresel itt egyáltalán? Nem órán kéne lenned? - az arcom a tenyereimbe dörzsölöm. Eren légvétele karcos a nikotintól.
- Ahogy neked is! Én csak arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk. Osztálytársak vagyunk, még sem viselkedünk úgy... Nem is emlékszem rá, hogy valaha is beszélgettünk volna… Mindig olyan ellenségesen nézel rám, pedig nem rémlik, hogy bármit is tettem volna, amivel kiérdemeltem a szúrós tekintetet. Ha valami problémád van velem azt a szemembe is mondhatod! Lehet, nem vagyok egy lángelme, de azért az még nekem is feltűnik, ha valakinek nem tetszik a képem... - végighallgatom. Úriember vagyok. Aztán fellököm. Majdnem beüti a fejét az ajtóba, de csak seggre ül.
- És ki mondta neked, hogy akarok tőled bármit is? Ha nem tűnt volna fel, nem óhajtok barátkozni veletek! Tényleg nem vagy okos, és ha így haladsz, megérik az a második osztályismétlés is!
Úgy pattan fel, mintha rugóra ült volna, csak az is végig akarta volna hallgatni a monológomat.
- Persze, mert nem tudok neked szívességet tenni, mi? Fogadok, van olyanod, ami neked is kellene! - ordít.
Eszembe jut Petra, és hevesebben kezd verni a szívem.
- Mobil. - Megugrik. Komolyan, majdnem bele is esett, olyan hirtelen mondtam. - Add kölcsön a mobilod, mazofil!
Próbálok kemény hangon beszélni, mire Ő elhárít.
- Nem vagyok majom, és nem leszek bazári barát! Az előbb elzavarsz, most-
- Add már! - csapom neki megint a csempének. - És ne merd a többieknek megmondani, hogy nincs telefonom!

...

Erent elkapom a tetőre menet, nehogy meggondolja magát, és valahogy kizárjon ide. Nem fél tőlem, sőt! Látom az arcán, hogy nevetségesnek tart!

Együtt megyünk ki, a friss levegő megborzolja a hajunk. Én tárcsázok, Ő távolabb áll, és rágyújt. Milyen érzés lehet divatból dohányozni?
"- Auruo Bossard, ajánlom, hogy ne te legyél!" - megdobban a szívem a hangtól.
- Petra! Annyira sajnálom! - köszönök neki.
" - Levi! Sikerült mobilt szerezned? Kié? Istenem, annyira aggódtam érted, várj közben kimegyek a női mosdóba!" - hallgatom, ahogy hanyat-homlok hagyja ott, amit épp csinál, de én ezt nem akarom!
- Kenny nem enged át hozzád jövőhéten. Nyugodtan unjad, és buzizz le! Nagyon sajnálom, hogy kifogtad a legpocsékabb barátot!
" - Anyuék majd beszélnek vele Levi! Ez nem normális! Megint mit csinált?"
- Nem, nehogy beszéljenek bármiről! Meg fogom oldani, ígérem, nagyon hiányzol! Nemsokára órám lesz... de szerettem volna hallani a hangod, és megüzenni ezt.
" - Apám elmegy ma érted, el tudsz jönni valamelyik délutáni programodról?"
Megrázom a fejem, bár ezt Ő nem láthatja. "- Nyugodj meg kérlek, amint tudunk, találkozunk. Én nem hagylak egyedül. 
-...
" - Levi?"
- Az a Bossard fiú szeret? Kérlek.., járj vele!
" - Levi!"
- Tanulj a vizsgákra, és légy boldog!
Kinyomom a telefont, illetve majd betöröm a gombjait, és odamegyek a butához. A kezébe teszem a mobilt.
- Tartozom eggyel. Köszi, hogy közreműködtél abban, hogy egy csaj szívét összetörjem. Itt vannak a barátaid, én megyek vissza a termünkbe! És.
Behúzok neki egyet. A földre esik. A két fiú ideszalad, de engem látva megállnak.
- Legközelebb ne leskelődj utánam te patkány!
Hagyom ott. Nem kell ebbe belekeverednie.


Persze neki nincs váltóruhája, mert annyi esze sincs, hogy hozzon. Vagy akár lemehetett volna a gyengélkedőbe is, és megnézethette volna magát. Idegesen a hajamhoz nyúlok, ami ugyanolyan pedánsan hátrazselézett, mint eddig. Őt neki nyolc, hogy késett, szarul néz ki, és Őt így szeretik.
Kibaszott nevetséges!
  Kiszúrom Eren testvérét. Egy vörös sálat hord, állítólag le sem lehet tépni róla. Még tesi órán is rajta van. Különben nem érdekel, csak ezt megjegyeztem róla. Apám valamiért mindig fattyúnak nevezi, ha szóba kerül. Én engem nem érdekel, milyen családi viszály végterméke ez a lány.
Főleg, mert pont engem fogadtak örökbe. A nagy Ackerman klán atyja, nem volt képes fiút nemzeni.
- Levente! - majdnem megugrom, amikor már az arcomban fúj. Fintorogva kérek elnézést, aminek összesúgás lesz a vége. Idefelé jövet is hallottam, hogy arról beszélnek, Sadish nem írta be nekem a fizikát.
Ezek a németek rohadt pletykások.
- A 234. oldaltól olvassa. Remélem maga is figyelt Jean Kirstein, mert látom, nagyon beszédes kedvében van!
Bólintok, és hangosan elkezdem felolvasni amit, kell. Valaki megdob egy papírgalacsinnal, de csak idegesen megráng a szemem.
- Köszönöm Ackerman, és ha van ideje tegye meg, hogy az osztály idiótább részét megtanítja olvasni.
- Nincs időm korrepetálásra tanárnő. - válaszolom.
- Semmi gond, most már van. Kivetettem önt a lövész klubból, és a lovas klubból is. Kár lenne ilyen tehetséged irodarmárt elhagyni veszni a süllyedőben. Remélem világos!
Persze. Basszál fel magadnak egy ceruzát! Amióta tudja, hogy van érzékem hozzá, rám van szállva, és már kezd elegem lenni! Én kapom meg, hogy stréber vagyok, meg, hogy ki van nyalva a seggem!
Órák után körbeadnak egy papírt, hogy kik jönnek a korrepetálásomra. Jeagar nevét is látom, és nem örülök neki, de az egésznek nem örülök. Apám viszont büszke lesz rám, mert utálta az iskola utáni tevékenységeim. Pazarlásnak vélte, és olyannak, amit otthon is megtanulhatok, tőle.
De mi nem lakunk palotában. Nincsenek lovaink. A lövészetet nem bánom, mert sokszor éreztem már, hogy elviszek onnan egy puskát. Ahogy a kezemben tartottam azt a fegyvert, éreztem, hogy szét tudnám lőni vele mindenki fejét! Az összes rohadékét, válogatás nélkül.

...

- Megyek tanulni Apám. - veszem le a kabátom a fogasról, mire Ő neki basz a bejárati ajtónak, a karjaim szorítva.
- Hova mész fiam?
- Már elengedett Apám, hiszen reggel is beleegyezett!
- Azok után, amilyen szégyenbe hoztál a rokonság előtt, nehogy elvárd, hogy kitehesd a lábad, azon a kurva ajtón, megértetted?
- De már jóvá tettem! Kiléptem a--
Szájon vág az öklével. Majd megint. Addig csinálja, sőt akkor sem hagyja abba, amikor már a földön térdepelek. Ömlik a számból, és az orromból a vér, és a takony.
- Nyald fel - böki meg az orrom a lábával. Nem mozdulok. - Azonnal nyald fel!
Lassan elkezdem a padlóról leszopni a saját vérem. Port, mocskot, és cipőkoszt is nyelek. Végigjárat az egész előszobán. Majd felállhatok.
Undorító. Fogat akarok mosni! Most már tuti, a haverokat is elvitte az apjuk, hiszen így is késésben voltam, és mobilom sincs...
- Felállni - engedelmeskedem. - Fordulj meg, arcot az ajtónak. Nadrágot le.
Engedelmeskedem.
Végig tűröm, hogy szíjjal üssön. A hátam, a fenekem főleg, de a belső combjaimba is csíp olykor. Amikor végez, felöltözhetek, és el is mehetek. Köszönöm. Így már kibaszott jó lesz az estém. Azt sem tudom hová menjek!

...

A füves cigaretta nagyon kemény, és nem érzem megbízhatónak. Nagyon megfájdul a fejem, annyira elzsibbad, hogy szinte elájulok tőle. Ahelyett, hogy kényelmesen elkönnyülnék, csak zsibbadok. Szar minőséget kaptam… de annyira tökmindegy! A friss levegő megnyugtat, a játszóterekre ilyenkor már csak az ilyen füvesek járnak, mint én, de nekem nem kell félnem, tőlem az itteni szarok rettegnek. Egyszer kerültem velük kapcsolatba, és szétvágtam mindahányat.
Nem vagyok gyenge.
Kurva anyjukat!
- Gyermekem. - hallok meg egy hangot. Majdnem nekimentem ököllel, annyira beszartam a hírtelenségétől! - Jól vagy?
Elém guggol ez a zavaros szemüvegű forma. Egy csövesnek nézel ki, drága ingben, és annál is drágább szövetanyagú felöltőben. Na takarodjál! Húzódok előle. Takarodjál már!
- Nem kell cukor, és ha hozzám nyúlsz, széttöröm a kezeid... - a fenekem felkerül a pad háttámlájára, hogy arcon rúghassam lendülésből.
- Levi Ackerman, igaz? Nem tudtam, hogy ilyen szabad szájú vagy!
Elfordítom a fejem. Apámnak megint valami kurva Isten ismerőse vagy?
- Elnézést. - közben próbálom ledobni a cigarettát, nehogy meglássa, és beköpjön. Végem lenne. De talán már régen halott vagyok, hiszen mennyire tudom fürdéssel, és takarítással elnyomni a fű szagát?
- Megnézhetném az arcod, fiatalember? Csúnyán eltörött az orrod, nem szabadna ilyen veszélyesen élni, Levi.
- Ne merj - lököm fel ordítva -, így hívni! Értetted?
- Adj tiszteletet! - próbálkozom tovább! Én vagyok a kibaszott Kenny Ackerman rendőrkapitány fia! Taposom a port a földön, mint egy hisztis gyerek, hiteles elkényeztetett fiúnak kell lennem.
- Eljönne a rendelőmben Ackerman úrfi? - áll fel. - Orvosi becsületszavamra, semmit sem akarok csinálni önnel. - teszi a jobbját a mellére. Ez a mozdulat tetszik, hátracsapott bal, szívre szorított jobb kéz ökle. Jól nézne ki a történetemben! Hirtelen megszólal: - Oh, be sem mutatkoztam! Grisha Jaeger vagyok! A személyim is megszeretné nézni, Ackerman úrfi? Benne van az orvosi igazolópapírom is! - mosolyog ez az ápolt hajléktalan. Hát, jó lenne egy kezelés a pofámon… majd azt mondom, hogy leszart a madár, amikor megkérdi, ki verte be.
Jeager. Mint Eren. Az apja lehetne, hasonlóan kultúráltan néz ki, mindkettő. Szédülök a szarba ettől a cigarettától, és nem lenne jó itt összeesnem, meg nekem már nincs mitől félnem! Tőled se...